Negyvenhatodik fejezet

Jákób Égyiptomba megy

„Elindula azért Izráel minden hozzá tartozóival és méne Beérsebába; és áldozék áldozatokat az ő atyja Izsák Istenének. És szóla Isten Izráelnek éjjeli látomásban, és monda: Jákób, Jákób. Ő, pedig monda: ímhol vagyok.”
(1Móz 46:1,2)

Hogy feleszmélt Jákób lelke, az első, amire indítja őt, az, hogy teljes háznépével egyetemben kimutassa háláját szeretett Istenének. Ez így természetes ismét, miután egy nem várt fordulat következett be az életében; olyan, ami az isteni úton előre lendíti lábait. Végre valósággá váltak azok az álmok, amelyeket oly régóta szívében dédelget, mint fia, József álmait. Gyakorlatilag már lemondott a fiáról, s így természetszerűen annak álmairól is. De általában ilyenkor szokott bekövetkezni a jellemző dimenzió-ugrás, amikor egy ok-okozati összefüggés oly mélyen vésődik bele a jelen szövevényébe, hogy a szálak már megszámlálhatatlanul megsokasulnak. Már nem is tudjuk számba venni a sok összefüggést, s akkor azoknak egy bizonyos találkozási gócpontjában egy nem várt, új esemény bontakozik ki, egy új világ kapuja nyílik meg; egy új létsík népesül be a korábbi tettek következményeivel, és azok új, vagy megváltozott, régi szereplőivel, feltámadóival.
A paradicsomi építkezések során ezer és ezer, millió és millió ilyen váratlan esemény fog bekövetkezni, melyeknek sohasem fogjuk kibogozni a történelmi szálait az elmúlt események sorából kiemelve, és azonosítva azokat. Az összetartozó szálak egyszer csak egy-egy új eseményt hoznak létre, s bocsátanak rendelkezésünkre olyan új világokat, melyek további próbákat helyeznek elénk az Istenünkhöz emelkedő út folytatásában. Ezeket az eseményeket mai szóhasználattal – jobb híján – feltámadásnak nevezzük.
Természetes, hogy a feltámadást csak olyan személyek tapasztalhatják, akik szoros kapcsolatban vannak az ilyen esemény ok-okozati összefüggéseinek áttekintőjével, és irányítójával: az Istennel. Az igaz emberek szívét minden esetben áhítattal és mély tiszteleten alapuló szeretettel tölti el mindez.

„És monda: én vagyok az Isten, a te atyádnak Istene: ne félj lemenni Égyiptomba: mert nagy néppé teszlek ott téged. Én lemegyek veled Égyiptomba, és én bizonynyal fel is hozlak; és József fogja bé a te szemeidet.”
(1Móz 46:3,4)

Ábrámnak, annak idején Mezopotámiában azt parancsolta a Teremtő, hogy utazzon el Kánaán földjére, és alapozzon meg ott egy népet, amely idővel lakni fogja azt az országot. Ez a parancs vonatkozik a leszármazottaira is, és főleg a Vérvonal tagjaira. Ahogy akkor Ábrám, úgy most Jákób is közvetlen kapcsolatba került Jehovával, így az instrukciókat szükség esetén személyesen adhatta át kedvelt szolgáinak. Így ezeknek az ősatyáknak természetszerűen ezek a közvetlen közlések váltak a legfontosabbakká; minthogy Isten annak is szánta azokat. Ugye, tudjuk, hogy egy vezető a közléseit általában egy közlési csatornán (telefon, titkárság hierarchiai lánc) keresztül juttatja el a szükséges helyre; de az igen fontos közléseket lehetőleg személyesen közli, és meggyőződik arról, hogy a közlést vevő megértette azt, kész azzal összhangban cselekedni. Így van ezzel Isten is. Az Ő közlési csatornája a szellembirodalom hierarchiai láncán át a földi papokon, prófétákon, varázslókon; majd királyokon, kereskedőkön át a nép porszeméig jut el. Ez az út nagyjából megfelel az ihletési csatornának is, csak ott a próféta, vagy más alkalmas személy leírja azt, vagy más módon, széles körben kihirdet a népnek és az elöljáróknak. Az égi hierarchiáról már beszéltünk (angyalok, kérubok, szeráfok).
A személyes közléseket viszont leggyakrabban éjjeli látomásban küldi el a Teremtő, közvetlenül a célszemélynek. Legfeljebb az abból való okulás céljából az illető leírhatja azt, vagy határozott parancsot is kap erre (de meg is tilthatja neki azt az Isten).

„Felkerekedék azért Jákób Beérsebából, és elvivék Izráel fiai Jákóbot az ő atyjokat, és gyermekeiket és feleségeiket a szekereken, melyeket a Faraó küldött vala érette. És elvivék nyájaikat és szerzeményeiket, melyeket Kanaán földén szereztek vala, és jutának Égyiptomba Jákób és minden vele levő magva. Az ő fiait és fiainak fiait, az ő leányait, és fiainak leányait és minden vele levő magvát elvivé magával Égyiptomba.”
(1Móz 46:5-7)

Itt most már jóval nagyobb sereg utazik dél felé, mint 180 éve Mezopotámiából Kánaán felé. Innen tudhatjuk azt is, hogy Jákóbnak Dínán kívül több lánya is lehetet, hisz többes számban említi őket. Fiait már másod-ízig ismeri, vagyis már unokái vannak. A továbbiakban azt is meg fogjuk tudni, hogy kik is utaznak Kánaánból délre, Gósenbe, Egyiptom északi tartományába, a Nílus delta-vidékének dús legelőjű, jól művelhető területére.

Izrael fiai

„Ezek pedig az Izráel fiainak nevei, kik bementek Égyiptomba: Jákób és az ő fiai: Jákóbnak elsőszülötte Rúben. Rúben fiai pedig: Khánokh, Pallu, Kheczrón, Khármi. Simeon fiai pedig: Jemúel, Jámin, Ohad, Jákhin, Czóhár és Saul a kanaáni asszonynak fia. Lévi fiai pedig: Gerson, Kehát, Mérári.”
(1Móz 46:8-11)

Láthatjuk, hogy az első- és másodszülött gyermekek olyan helytelen tetteket hajtottak végre, amelyek alapján elvesztik az esélyt a Vérvonal továbbvitelére. Erre majd a harmadik gyermek, Lévi lesz alkalmas, aki a papságot is örökli. Rúben felhágott atyja ágyára, Simeon kánaánita asszonyt vett feleségül. Figyeljünk tovább. Jákób gyermekeinek neveivel még igen sokszor fogunk találkozni a történelem további részében.

„Júda fiai pedig: Hér, Ónán, Séla, Perecz, Zerákh; de megholt vala Hér és Ónán a Kanaán földén. Perecznek fiai pedig: Kheczrón és Khámul.”
(1Móz 46:12)

Emlékszünk, hogy Júda is egy kánaánita nőt vett el feleségül, aki szülte neki az első három gyermeket. Majd Hér Thámárt vette feleségül. Az asszony átkozott volta miatt meghalt Hér, maja a sógorsági házasság keretében Ónán is. Ezek után már Júda nem adta hozzá a harmadikat; ellenben öntudta nélkül ő maga nemzette neki a negyediket: Pérecet. Az első kettő helyébe viszont ez a Pérec két dédunokát nemzett Jákobnak, hogy az isteni létszám kiteljék, mikor Egyiptomba utaznak.

„Izsakhár fiai pedig: Thóla, Puvah, Jób és Simrón. Zebulon fiai pedig: Szered, Élon, Jákhleél. Ezek Lea fiai, a kiket szűlt vala Jákóbnak Mésopotámiában, Dínával az ő leányával együtt. Fiainak és leányainak összes száma: harminczhárom lélek.”
(1Móz 46:13-15)

Izsakhár harmadik gyermeke valószínűleg azonos a róla elnevezett könyv főszereplőjével. Ő Jób. Hisz a történet ebben a korban játszódik, és Ézsaú nemzetségéből az egyik bíráló barátja azonosítható: a thémáni Elifáz.
Lea, Jákób kevésbé szeretett felesége még Lábánnál való tartózkodása idején szült neki hat fiút és egy leányt. Ők szaporodtak aztán Kánaán földén harmincháromra. De a többi gyermek is továbbszaporodott. Ezeknek a számoknak és neveknek a későbbiekben még jelentősége lesz. Ezek mind-mind úgynevezett prófétai jelek, jelenségek, számok.

„Gád fiai pedig: Czifjon, Khaggi, Súni, Eczbón, Héri, Aródi és Areéli. Áser fiai pedig: Jimnáh, Jisváh, Jisvi, Beriha és Szerakh az ő húgok; Berihának fiai pedig: Khéber és Málkhiel. Ezek Zilpa fiai, kit Lábán adott vala Leának az ő leányának; és ő szűlé ezt a tizenhat lelket Jákóbnak.”
(1Móz 46:16-18)

A Lea szolgálójától lett béranyától tehát tizenhat leszármazott hagyta el Kánaánt. Így Lea fennhatósága alá tartozik negyvenkilenc lélek (ami 7×7!). ismét megjelenik a szellemi teljesség alapeleme.

„Rákhelnek, Jákób feleségének fiai: József és Benjámin. És születének Józsefnek Égyiptom földén Manasse és Efráim, a kiket Asznáth, Potiferának, On papjának leánya szűlt néki. Benjámin fiai pedig: Bela, Bekher, Asbél, Géra, Nahamán, Ekhi, Rós, Muppim, Khuppim és Ard. Ezek Rákhel fiai, kik születtek Jákóbnak, mindössze tizennégy lélek.”
(1Móz 46:19-22)

Benjámin, a József utáni legkedvesebb gyermek igen termékeny volt. A későbbiekben egy valóban elterjedt törzs lesz a benjáminitákból, és igen sokat fognak még tenni az izraeli törzseket ért támadások kivédéséért.

„Dán fia pedig: Khusim. Nafthali fiai pedig: Jakhczeél, Gúni, Jéczer és Sillém. Ezek Bilha fiai, kit adott vala Lábán Rákhelnek az ő leányának; és ezeket szűlte Jákóbnak, mindössze hét lelket.”
(1Móz 46:23-25)

Nem lehet elmenni a fenti számok mellett anélkül, hogy föl ne hívnám az olvasó figyelmét rájuk. Rákhel ágyékából kétszer hét; a szolgálóéból egyszer hét; azaz Rákhel fennhatósága alól 3×7 lélek kerül ki. Ha ezt összegezzük Lea gyermekeivel, akkor az 10×7, vagyis hetven lélek. Megjelenik a szellemi teljesség mellett szorzóként a földi teljesség misztikus száma is. Ez határozottan arra kell, hogy utaljon, hogy a Teremtő itt, a földön szándékozik felépíteni egy olyan szervezetet, királyságot, amely az Ő szándékának megfelelően visszaállítja itt, a földön a teljességet, tökéletességet. Ehhez azonban feltétlenül szükség van arra, hogy ez a kialakuló közösség levonuljon Egyiptomba, az akkori világbirodalom szívébe. Mellesleg az, hogy maga, Jákób közvetlenül tizenkét fiúgyermeket nemzett, már önmagában sejteti, hogy egy komplex társadalmi szerkezet felállításában lesz ennek fontos szerepe.

„Valamennyi Jákóbbal Égyiptomba jött lélek, kik az ő ágyékából származtak, a Jákób fiainak feleségeit nem számítva, mindössze hatvanhat lélek. József fiai pedig, kik Égyiptomban születtek, két lélek. Jákób egész házanépe, mely Égyiptomba ment vala, hetven lélek.”
(1Móz 46:26,27)

Ismét egy érdekes szám: hatvanhat. Ez a tökéletlenségre, teljesedés várására utal. Még nincs kész! – azt jelenti. A Biblia is ennyi könyvből áll még jelenleg (bár az Apokrif Iratokkal látszólag többre rúg – de azok csak kiegészítő irodalmat képviselnek). Tehát már vár rá valahol a világban – annak kormányzatában – három könyv; egy pedig magától, a Vérvonal aktuális várományosától, Jézus Krisztustól származik (vagy a Sión-rendtől?). így lesz teljes a létszám. Hogy a világból származó három könyv honnan származik, csak találgathatjuk (Washington, London, Brüsszel?), az azonban biztos, hogy olyan valakitől, aki olyan szervezettől származik majd (vagy épp készül), akiket korábban Isten népe száműzött soraiból, eladott rabszolgának a jelenlegi világba. Mellesleg Jézus Krisztust is így adták el, így biztos, hogy a hetvenedik könyv Ő maga: méghozzá úgy, hogy a többi is tőle származik, és Ő mindig is az Atyja imádóival volt, és vezette őket.
A jelenlegi világbirodalom az ENSZ, ami azt jelenti, hogy ez a szervezet nagyjából az egész földet felöleli, így három paradicsom-építő könyv bárhonnan érkezhet, és előbb a világban fejti ki hatását. Csak azután ismeri fel Isten népe annak nagyfokú jelentőségét.

Hogyan fogadta József Jákóbot

„Júdát pedig elküldé maga előtt Józsefhez, hogy útmutatója legyen Gósen felé. És eljutának Gósen földére.”
(1Móz 46:28)

Ha földrajzilag nézzük a helyzetet, akkor Jákóbnak a Jordán völgyétől dél felé kell utaznia; majd amikor Egyiptom földjére ér, gyakorlatilag már a Nílus deltájánál van, ami Gósen. Józsefnek pedig Egyiptom szívéből –, ahol is ekkor tájt valószínűleg Luxor, vagy Théba lehetett a fővárosa – kellett felutaznia néhány száz mérföldet.

„És befogata József az ő szekerébe, és eleibe méne Izráelnek az ő atyjának Gósenbe; s amint maga előtt látá, nyakába borula, és síra az ő nyakán sok ideig. És monda Izráel Józsefnek: immár örömest meghalok, minekutána láttam a te orczádat, hogy még élsz. József pedig monda az ő testvéreinek, és az ő atyja házanépének: Felmegyek, és tudtára adom a Faraónak, és ezt mondom néki: az én testvéreim és atyám háznépe, kik Kanaán földén valának, eljöttek én hozzám.”
(1Móz 46:29-31)

Milyen lesz majd vajon a találkozás, amely a paradicsomi építkezésekről szóló könyvek, és Isten népe közt le fog zajlani a szellemi Gósenen? Micsoda gondoskodásra teszi majd alkalmassá Isten a világuralkodó rabszolgáját, hogy segítsen előkészíteni az igaz Nép útját, és leendő tevékenységét.

„Azok az emberek pedig juhpásztorok, mert baromtartó nép valának, és juhaikat, barmaikat, és mindenöket valamijök van, elhozták. S ha majd a Faraó hivat titeket, és azt kérdi: mi a ti életmódotok? Azt mondjátok: Baromtartó emberek voltak a te szolgáid gyermekségünktől fogva mind ez ideig, mi is, mint a mi atyáink, hogy lakhassatok Gósen földén; mert minden juhpásztor utálatos az Égyiptombeliek előtt.”
(1Móz 46:32-34)

József hirtelen két tűz közé kerül. Egyfelől a rokonai birkapásztorok, másfelől az egyiptomiak utálják ezt a foglalkozást. Nem sokba nézik ezt a foglalkozást. Ők marhatartók, és letelepedett életet élő földművelők, illetve városlakók. Ezért testvéreit mintegy hazugságra kéri annak érdekében, hogy segíthessen nekik. Talán mégsem ismeri olyan jól a fáraót.
Másfelől viszont ez szintén prófétai előjel. Isten népe ugyanis szelíd természetű emberekből áll, mint a birka, vagy a pásztora. Ilyen jellegű a kapcsolatuk is. Elöljáróik pásztorként őrködnek a hírnökök fölött. Tehát nyilván olyan jellegű szervezetről van szó jelenünkben, ahol ilyen kapcsolattal bírnak egymással; illetve ezt a kapcsolatot nem használják ki úgy, mint maga a világ tenné: a világban élő báránybőrbe bújt farkasok, és a pásztorbotot karóként suhogtató papok.
Ez a szelíd természet ma is épp úgy idegen a világ emberei előtt; és gyengeségnek, utálatosságnak tartják. Ám a világ vezetői közt lehetnek olyanok, akik ezt értékelik.